Sajtó

Dr. Dávid Katalin

DÁVID KATALIN művészettörténész. Szegeden született 1923-ban. 1954-ben megalapítója volt a Művészettörténeti Dokumentációs Központnak, 1966-tól a Magyar Nemzeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főmunkatársa volt. 1970-ben kinevezték az Egyházi Gyűjtemények Szakfelügyelete vezetőjének. Több száz tanulmánya, könyve jelent meg magyar, angol és német nyelven. Integráló személyisége minden időkben képes volt a legkülönbözőbb világnézetű- és hitű embereket nemes célokért mozgósítani. Tudós- és művésznemzedékek vallják nevelőjüknek és útmutatójuknak. Munkásságát a Magyar Köztársaság és a Vatikán magas szakmai és társadalmi díjakkal ismerte el. Nyolcvanadik születésnapján II. János Pál pápa saját kezűleg aláírt oklevéllel köszöntötte és audienciáján fogadta.

Jelképek húsvét fényében – Beszélgetés Dávid Katalin művészettörténésszel

 

Damaszkuszi Szent János írja, hogy ami a beszéd a fülnek, az a kép a szemnek. Képek-jelképek és kereszténység szorosan összetartoznak. Dávid Katalin művészettörténész a szakrális szimbólumok világát kutatja ma is. Elmélyült könyvei, tanulmányai új felfedezések a XXI. század ajtajában, amikor mintha ismeretlenségbe halna a jelkép-világ.

- Ha valaki a szent művészettel foglalkozik, és a kereszténységet kétezer évének utolsó esztendejében szemléli, természetes, hogy mondandóját az ünnepekhez köti. A szakralitást őrizve az ünnepeket az őket meghatározó jelképekkel lehet elsősorban megfogalmazni. Ami azt jelenti, hogy mélyebben közelítjük meg lényegüket. Sajnos, a modern kor emberének már alig mondanak valamit a szimbólumok: számára veszendőbe mentek, ezért erkölcsi kötelesség a jelkép-világ rekonstruálása, hiszen elég közismert: meg nem értett szimbólumok hogyan válnak az ember ellenségeivé.

Egyik munkájában a jelképekről mint szellemi-lelki táplálékainkról ír.

- Fél évszázada fogadtam őket örökbe, hiszen hozzátartoznak ember-voltunkhoz: az emberi szellemmel együtt születtek archetípusaik, az emberré válás pillanatától éltetnek, és minden idő számára lehetővé teszik, hogy saját lelkisége szerint magyarázza. Újraélesztésük egy-két évtized óta tapasztalható a nagyvilágban. Elvesztésük a teljes embert érintő elcsenevészesedéshez vezetett, ami megfertőzte a társadalmat: elvette a három emberi tényező szakralitását: a születését, a szerelemét és a halálét.

Fontos ponthoz érkeztünk: a húsvét a feltámadás, a remény ünnepe. Az ősegyház is erre, és a szenvedéstörténetre alapozta tanítását.

- A keresztény kultúrán belül az ünnepek és a jelképek legmeghatározóbb gyökerét a Biblia tartalmazza. Olyan forrás, amely körülhatárolja a legfőbb ünnepeket, és kijelöli a hozzájuk kapcsolódó jelképek lehetséges magyarázatát. Olyan ünnepeket keresünk tehát, amelyek közösek az Ó- és az Újszövetségben. Ezek közül az első a húsvét, ünnepe a választott nép megszabadulásának és Krisztus feltámadásának. Isteni szépséggel, érteles esztétikával kapcsolódnak össze az események a Szentírás által; új jelképek ugyanúgy emelkednek ki az Ószövetségből, és váltak az Újszövetségben a keresztények számára máig szimbólumokká.

Mely szimbólumok értelmezik a húsvétot?

- Az életfa és a Bárány. A keresztény életfa a teremtéstörténethez vezet: a Paradicsom vegetációjából másodmagával emelkedik ki, párja volt a jó és a rossz tudásának fája. E két fa tövéből indul a Bibliában az emberiség drámája. A tudás fájának gyümölcse hozta el a halált, az életfát pedig elzárta előlünk a Teremtő. Azonban a végtelen Irgalom megszánta az embert: a megváltás isteni gesztusa által az életfa megjelenik az emberiség történelmében és visszaadja az elveszett örökséget. Ez a golgotai keresztfa, amely a megváltást beteljesítő húsvét jelképévé válik.

Az élet erejét hordozó fáról tudnak a mitológiák is...

- Minden mitológia. Kultikus értelme az, hogy általa marad meg a jövő, és a halálnak nincs hatalma fölötte. A pogány magyar művészetnek is uralkodó motívuma: a levelek, indák, palmetták az életfa mitikus erejébe vetett hit bizonyítékai. Egyedülállóan csodálatos emlék a bezdédi tarsolylemez, amelyet életfa hálóz be. Meglepően váratlan ikonográfiai szépsége, hogy a fa közepén, mintegy annak gyümölcseként keresztet ábrázol. Pogány-keresztény életfa ilyen összefonódására nem ismerünk másik példát.

A paradicsomi életfa az egyházatyák gondolataiban (is) Krisztus győzedelmes keresztjének előképe.

- Ahogyan fogalmazták: a kereszt olyan erő, amely öszszeköti az ég magasságát és a föld mélységét a két ág (útkereszteződés) középpontjában. A keresztény himnuszok, meditációk a keresztet kozmikus misztériumként értelmezik. Hatásosan foglalja ezt össze a középkori keresztlegenda, amely nem elégszik meg azzal, hogy a paradicsomi fa csak előképe legyen a keresztnek, hanem vállalnia kell a földi egzisztenciát. Csak úgy teheti, ha a földben sarjad ki. A legenda úgy mondja el, hogy az Úr a haldokló Ádámnak ágat küld angyalával az elzárt életfáról. Ezzel az ággal szájában temetik el az ősatyát. Ebből hajt ki a szent fa, amelyből a keresztet ácsolják. A legenda tudatosan a megváltás, az örök élet záloga.

A katakombák művészetének uralkodó motívuma a kereszt...

- Az első keresztény művészi megjelenítés emblémaként formálja meg a kereszt-életfát. Hadd említsem meg a Lateráni-bazilika apszisát, a Santa Prudenziana mozaikját, a Santa Maria Maggiore-bazilika ábrázolását: a kereszt mindenütt győzedelmi jel, nem a szenvedés, hanem a megdicsőülés szimbóluma. A felfeszített Krisztus alakja csak a VI. századtól kapcsolódik hozzá: a trónoló Isten Fiú jogarként tartja a kezében. (Például a San Lorenzo mozaikján!) Az első évezred végén váltja fel a fejedelmi jelvényt a kereszten szenvedő Krisztus ábrázolása, de így sem veszti el életfa-értelmezését. Évszázadokon át máig a szenvedő Krisztus keresztfáján az élet jelét indákkal, levelekkel, rügyekkel fejezi ki a művészet.

A XI. századi költő, Wipo így énekel: Juhait megváltotta a Bárány.

- A húsvét szakralitását az életfa mellett a bárány szimbolizálja. Ő a legismertebb Krisztus-jelkép. Ikonográfiai gyökere a választott nép egyiptomi fogságában keresendő; az Izrael fiait rabságban tartó országot Isten azzal bünteti, hogy elküldi angyalát, pusztítson el minden elsőszülöttet. Mi mentheti meg a szolgaságban szenvedőket ettől? Isten elrendeli a bárány feláldozását: minden család öljön le egy bárányt úgy, hogy csontja ne törjön benne, majd vérével kenjék be a ház két ajtófélfáját és a szemöldökfát. Ha az Úr átvonul, hogy lesújtson Egyiptomra, látja a vérrel megjelölt házakat. Elhalad az ajtók előtt, s a pusztítót nem engedi belépni. Az álozati bárány vére megmenti a népet. Tizenkét évszázad telik el, amikor majd Jézus megkezdi nyilvános működését. Első útja a Jordánhoz vezet, ahol János keresztel. Ő amikor megpillantja a közeledő Názáretit, rámutat: Nézzétek, az Isten Báránya, ő veszi el a világ bűneit. János arámul beszélt, amely nyelven a talja bárányt és szolgát is jelent. Hogy a bárány fogalma rögzült, arról Jézus halálakor kapunk bizonyságot. Az evangélium ugyanis elmondja: a kereszten Jézus csontjait nem törték meg, hogy beteljesedjék az Írás, nem szabad csontot törni benne. A szöveg ezzel a húsvéti bárány elkészítésének parancsát idézi. Így nyilvánítja Jézust az új húsvéti báránnyá; vére megvált a halál rabságából mindenkit. És ő az égi Bárány a Jelenések könyvében, aki osztozik Isten trónján. A gonoszság elleni utolsó harc győztese. Az idők végezetén menyegzőjét üli meg az égi Jeruzsálemmel, amely városnak nincs szüksége Napra és Holdra, mert világossága a Bárány.

Kereszt és bárány hogyan kapcsolódik össze az ábrázolásokon?

- Fölfigyeltem, hogy az Egyiptomban a Mindenhatótól adott parancs szerinti, előírt jel: a két ajtófélfa és szemöldökfa megkenése vérrel írja ki a héber ábécé utolsó betűjét, a távot, amely megmentő jel később is. Ezekiel próféta írja: Jelöld meg kereszttel azoknak az embereknek homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt. (9,4) Az igazakról van szó, akiket elkerül Isten pusztító haragja. A táv - hasonlóan a görög ábécé utolsó betűjéhez, az ómegához - Istent jelképezi. Ezt a jelt látja János a Jelenések könyvében az üdvözülteken: a Bárány nevét és Atyjának nevét viselik homlokukon. Csodálatos ikonográfiai összekapcsolódása ez a két szövetségnek. Összeköti a táv és a kereszt jelét, a feláldozott húsvéti bárányt és az Újszövetség győzedelmes Bárányát, Krisztust.

Tóth Sándor, 2000

Dávid Katalin laudációja – Magyar Örökség Díj

Mi, szemérmesebb népek nem szoktuk dicsérni egymást. Nem engedi a stílusunk sem, de azon túl mi, keresztények tudjuk, hogy csak Istené a dicsőség, csak őt illeti a dicséret. Éppen ezért csak egy, a Földet is megjárt embert részesítünk igazi laudációban, amikor azt mondjuk: Laudetur ..., Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Mégis van emberi dicsőség is, amely természetesen az előbbiekből ered, s a nagy Dicsőség része. A héberben a kabôd (dicsőség) szó a súly fogalmát foglalja magában. A magyar köznyelv is ismeri a fogalmat, hogy valakinek súlya van, és akinek súlya van, az tiszteletet érdemel, ami végső soron a dicsőség megnyilvánulása.

Hogy Dávid Katalinnak súlya van, azt már nagyon régóta sejtem. Ám ha vakságomban nem vettem volna észre, legkésőbb akkor döbbenhettem volna rá, amikor kezembe kaptam az "Ex invisibilius visibilia ...", Emlékkönyv Dávid Katalin professzor asszony 70. születésnapjára című kötetet. Ebben a könyvben - amely szerintem az egyik legszebb laudáló kötet ebben a században - hetven neves értelmiségi vonul fel és nyújtja át gondolatai mirtuszkoszorúját egy asszonynak, egy magyar nagyasszonynak. Egy olyan nagyasszonynak, akihez hasonlókat csak a török által megszállt és megroppantott Magyarország termett. Mint Thurzó Ferencné Zrínyi Kata, mint Széchy Margit grófnő, vagy Batthyányné Lobkovitz Éva, aki egymaga egy országrészt nyert meg Bethlen Gábor pártjára.

Ez a század sajnos kísértetiesen hasonlít az említett időszakra, sőt talán még tragikusabb is volt a magyarságra nézve. Trianon és világháborúk, embert, családot és nemzetet pusztító ordas eszmék a leltár. Mit tehet egy asszony egy ilyen világban? Vállalja a legnehezebbet, hogy a modernkedő koreszmékkel szemben a mesterségesen szétválasztott dolgokat összekapcsolja. Így vállalta Dávid Katalin is a szakralitás kutatását a történelem legmaterialistább századában. A szent feltárása kapcsolatteremtés Isten és ember között, és egyben a megszentelt bolygó szellemének megközelítése. Mert a szakrális szimbólumok arról adnak hírt, hogy az ember nem klónozott majom, hanem Isten arcára teremtetett. A szakralitás kutatása végső soron azt jelenti, Isten elébe letesszük, hogy értünk valamit a teremtésből.

Még egy nagyon fontos dologban közreműködő Dávid Katalin. Már fiatalon felfedezte, hogy él itt a Földön két ősi nép, melyeknek legtöbbet hamisították meg a történelmét, s oly mélységesen megaláztatottak, hogy már megérdemelnék a felmagasztaltatást is. Neki, aki érzékeny a szakralitásra, hamar fel kellett ismernie, hogy minden nép szent, minden nép Isten választottja. Bűn kijátszani őket egymás ellen, sőt ha van ősbűn, ez az. Így lett ő a gyűlölködő és kicsinyes világban a zsidó és magyar nemzetnek békeszerző asszonya.

Mi, szemérmesebb népek nem szoktuk dicsérni egymást. Nem is kell, mert mindenki magában hordozza a dicsőség lehetőségét, és akinek súlya van, az saját élete által dicsértetik.

Dávid Katalinról szóltam.

Zelnik József, 1997

A gyűlölet ellentéte az irgalmasság – Interjú Dávid Katalin művészettörténésszel

„A hetvenes évek elején felkértek, hogy rendezzek Holokauszt-kiállítást, itt, Budapesten. Kiutaztam Auschwitzba, applikációs anyagért, és elhozhattam egy Krisztus-szobrot. Akkor készült, amikor már égették a halottakat, mert a testeket nem tudta nyelni a kazán. Máglyákat raktak; egy sor fa, egy sor ember, egy sor fa, egy sor halott, egy sor fa, egy sor hulla. És meggyújtották. És valaki az egyik elszenesedett fából Krisztust faragott. A Krematóriumi Krisztust. Itt volt a Nemzeti Galériában. Amikor először megérintettem, kormos lett a kezem. Képzelje el… Viselt koronát, tövisből, de nem király volt. Hanem megváltó. Az ő számukra, akkor, a megváltó…” Dávid Katalint hallgatom, áhítattal. Példázatait a jelképek erejéről. Amelyeket oly hosszú ideje már inkább erőtleneknek gondolunk. Mert hiányuk által következhetnek be a legnagyobb bűnök. És a legkisebbek is.

Ezt a könyvet is, mint annyi mindent az életben, egy időben jött jó tanácsnak köszönhetjük.

- Unokabátyám, Barcsay Jenő, 1947-ben elvitt, mint utolsó éves egyetemi hallgatót, Lyka Károlyhoz. Művészettörténetről beszélgettünk, és Lyka azt mondta: úgy látom, hogy maguk nem tudnak majd utazni. Hát lehet-e művészettörténetet, akár csak a teljes magyart, hát még az európai művészetet, közvetlenül tanulmányozni – ha nem utazhatnak? Akkor, ott, elhatároztam, hogy ikonográfiával foglalkozom majd, mert ahhoz megfelelő tágasságot a kitűnő reprodukciók is biztosítanak. Talán még jobban, mint az eredeti, mert hazavihetem, és írás közben rápillanthatok. Tanulmányozhatom az ábrázolás-tant. Ennek egy nagyon szép területe a jelképek vizsgálata. Így kezdődött. Később, mert keresztény, szakrális ikonográfiával akartam foglalkozni, elvégeztem a teológiát. Így kerültem a Biblia „mögé” – s már ötvenöt éve kutatom. A Bibliát – amely központi területe a keresztény ikonográfiának. Nekem a Biblia nem a valláshoz kötődő mű. Számomra, miképp könyvem címe mutatja (A teremtett világ misztériuma) az a könyv, amely abszolút biztos alapját adja az európai kultúrának. Gyönyörű, akár erkölcsi, társadalmi, szociális szempontból olvasva. Alapja az irgalmasság. Ézsaiás könyvében olvashatjuk az Úr mondatait: „ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a setétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél.” És felsorolja az irgalmasság cselekedeteit, hozzátéve: ha mindezt megtettétek, csak akkor gyertek hozzám panaszkodni. Monumentális. Mindez megismétlődik az Újszövetségben. Jézus az utolsó ítéletről beszél. Ott áll, hatalmas erővel, iszonyú fenségben, és mindenki azt várja, hogy arról fog szólni: betartottátok a törvényeimet? Megsüvegeltétek a papjaimat? Imádkoztatok? És semmit nem kérd ezekből. Csak annyit szól: álljatok ide a jobbomra, ha enni adtatok az éhezőnek. Álljatok balra, ha megtagadtátok azt. A saját országába történő belépéshez szükséges egyetlen vízum alapja az irgalmasság. Az irgalmasság, amely a gyűlölet ellentéte. Mert nem a szeretet a gyűlölet ellentéte, hanem az irgalmasság.

Munkája, a bibliai jelképek kézikönyve, erre is megtaníthat bennünket. Szükség van rá, hiszen ezt a tudást mintha elveszítettük volna.

- A jelképekről beszélek benne, amelyek környezete a Biblia. És a jelképek értelmezésére a huszadik század embere valóban képtelen lett. Ez a folyamat két-háromszáz esztendővel ezelőtt indult. Nagyon értelmesen bizonyítható, hogy a három nagy szimbólum - szabadság, egyenlőség, testvériség - egy hivatalos, állami szekularizáció meghirdetése miatt hogyan csonkította meg az embert. Mivel a szekularizáció gátakat szabadított fel, a szabadság néhány évtized alatt megölte az egyenlőséget. És jöttek a szociális kérdések. A testvériség pedig, mint egy őrült, menekült: jaj istenem, most hová fussak? Az egyik bement ebbe az osztálytársadalomba, a másik abba, és a testvériség – szétesett. Szembe került egymással. A testvériség jelszava alatt elkezdték egymást gyűlölni. Mert testvérem csak te vagy, téged viszont gyűlöllek. Ettől kezdve, hogy elindult, persze, én már csak az egyházamat hibáztatom. A szociális kérdések terén azért szépet lépett a tizenkilencedik század végére XIII. Leóval, alapot adott…

A huszadik század története azt bizonyítja, hogy elég gyenge alapot…

- Elég erős alap az annak, aki építeni akar rá. De, témánkhoz kanyarodva: évszázadok alatt eljutottunk oda, hogy értelmetlenné váltak a jelképek. A társadalom szétesett, mindent megtámadott az a fertőzés, amelyben elvesztek a szimbólumok. És a meg nem értett szimbólum - idollá lett. Nem mond semmit. Hogy megértsük, nem azt a képet kell megfejtenünk, amit látunk, hanem a mögöttes értelmet. Ahhoz kell egy konvenció, amely megmagyarázza, örökíti a családon, a társadalmon, generációkon át a jelentését. Ezért történhetett, hogy csak meg kellett fordítani, és a hinduk csodálatos Nap-jeléből, a védő, óvó, mentő jelből a világtörténelem legiszonyatosabb jelképe lett. A horogkereszt. És higgye el, én lelki beteg voltam, amikor a legszentebb jelkép, a csillag ellen, a magyar parlamentben törvényt kellett hozni. Egyszerűen azért, mert egy embertelen hatalom rosszízű jelképévé vált. A huszadik század tehát arról szólt, hogy elvesztek a szimbólumok. Elkorcsosodott a szellemiség. Nézze… Szerelem, születés, halál – ezekkel mit kezdhetünk szimbólumok nélkül? Értelmüket veszítik. És mindenben lesz valami deviáns, ha a szimbólumok nem támogatják. A szimbólumok rendszere a mi belső világunkhoz, a szakralitásunkhoz vezető út. És minden emberben benne van ez, de a szimbólumok értése nélkül meg sem tudjuk közelíteni.

Sokan hirdetik még ezt így, de úgy tűnik, hiába. Megértheti-e az ember, az emberiség azt, hogy mit is veszített el?

- Mindent megérthet. Attól lettünk emberek, hogy megjelent az életünkben az amulett. A kis átfúrt csont. A régészek ezzel tudják bizonyítani, hogy szellem működött már abban a lényben, valakiben, akit ők kiástak. Ezt ők mondják. Tehát ez megérthető – de csak egyféleképpen. Ha a társadalom sejtjeiben újra megtestesül a szimbólum. Mert az én édesapám, amikor fogta a kenyeret, és háromszor keresztet vetett rá, mielőtt megszegte, akkor – tanított is valamire. Vagy: mi tízen voltunk testvérek, de édesanyám mindig tudott az asztalhoz ültetni még két-három személyt, akiknek nem volt meg az ebéd. Ezek kultúra-megosztó jelképek. Gesztusok. És hiányoznak. Ha ezeket megkapják az emberek, akkor a szimbólum - működni kezd.

Két ideológia pusztítása után most a nyakunkba zúdult egy harmadik, amely szintén nem a jelképek erejére alapozza működését.

- Soha nem volt igazán olyan ez a világ, ami miatt nem lehetne rettenetes dolgokat mondani. Akár ókorra, középkorra, reneszánszra gondolunk, mindig volt szégyellni valónk. Én két dolgot utálok: a kapitalizmust és a megvalósult szocializmust. Mindkettőt egyformán, mert mindkettő egyaránt megtette a magáét azért, hogy pusztuljon a társadalom. De az egyház dolga nem az ítélkezés. Az egyház dolga az, hogy fenn maradjon. Ne arra számítson, hogy – például - minden vita ellenére harangozni fognak a rádióban, és emlékeztetni a templomokra. Ha nem teszik, akkor is találja meg az utat a személyekhez, az emberekhez, és ne törődjön semmi mással. Érje el azt, hogy az emberek, az ilyen valóságshowkat például, meg tudják ítélni. Ez az egyház dolga. Ha ezt nem tudjuk elérni, akkor jelentéktelenek vagyunk. Nekünk ne kelljen állami támogatás. Ne értsen félre: jó, ha van. Örülök, ha van, örülök a harangszónak, én mindennek örülök, ami pozitív tápláléka a társadalomnak, de nem ezen múlik. Soha nem az ellenfelemtől függ az én dolgom. Rajtam áll, hogy az ellenfelemet meggyőzzem. Rosszul vagyok például attól, hogy most valami törvényt akarnak hozni a gyűlöletbeszéd ellen. Nem értem. A törvénynek az a dolga, hogy mindenkit egyenlővé tegyen. Magát, engem, a hajléktalant. De a törvény nem tudja elérni azt, ami a legfontosabb: hogy ne egyenlőségre vágyjunk csak, hanem kiengesztelődésre. Ez a szimbólumok szerepe. Ha megyek az utcán, és látok egy hajléktalant, akkor, ha van mit, azt odaadom neki. Akkor is, ha öt perc múlva elissza. Nem érdekel. Ha látom, hogy ott ül, akkor odamegyek, és megkérdezem: kérem, segíthetek? Sajnos, nem mondom eleget. Rettenetesen nem eleget, mert én nem nagyon járok az utcára. De ez a szó, hogy segíthetek, egy jelkép. Egyszerű, kultúramegosztó, fő jelkép.

Azt hiszem, hogy közéletünkre, mindennapi érintkezéseinkre egyaránt nem jellemző ez a szó…

- Egyik oldalnak se higgye el, hogy csak a másik gyűlölködik. Mindkettő szítja a tüzet. Én nem tudok gyűlölni… A teológiai szépséget a legszebben a Biblia fogalmazza meg. Akkor, amikor azt írja: és akkor embert teremtett a saját képére. Ez azt jelenti, hogy én ott ülök, nézek valakit, és tudom, hogy Isten saját képmására teremtette. Mint engem. Mint magát. Valami hihetetlen gyönyörűséges egység ez. Az emberek közötti egyetlen igazi egység, a méltóság alapja, a teológiai szépség ez a „saját képére”. Lyoni Szent Iréneusz azt mondja, latinul: isten emberré lett, hogy az ember isten legyen. A mondat második felét soha nem merik lefordítani. Az ember istenkövető legyen, az isteni úton járjon; de nem merik pontosabban idézni. Hogy az ember isten legyen. Ez olyan hihetetlen bizonyossága annak, hogy az ember valami nagyszerű képmása. S ha megtagadjuk a segítséget az ő képmásától, akkor önmagunktól tagadjuk azt meg.

Van két olyan ünnepkör, a karácsony és a húsvét, amely talán mindenki számára jelentőséggel bír. Társadalmi szerepet is kapott.

- Nekem ezek konkrét egyházi és történelmi tények. A megváltás bennem a kulcsszó. Ezt nagyon szeretem. Amikor megtörténik a bűnbeesés, akkor a szentháromságot éljük végig. Mert eljön, megtestesül, emberré lesz. Az az igazság, hogy ők az egészre fátyolt vethettek volna. Egy legyintés, és minden újra paradicsomi állapotban van. Ezzel szemben – Isten legyen emberré. Ez a megtestesülés. Máriában megjelenik, kilenc hónapra, a méhében, megjelenik a gyermek. Nekem ez a legfontosabb. Ettől kezdve már minden magától értetődik. Számomra az egészben a legdöbbenetesebb az a vállalása, hogy emberré lesz. Anyaggá válik, mint én, és mindannyian; vérzik, ha átszúrják a testét, és éhes, és alszik a bárkában; párnát tesznek a feje alá, annyira fáradt; ez nekem oly kedves mozzanat; tehát olyan ember, mint én vagyok. És meghal, feltámad, és felmegy a mennybe, és felviszi a mennybe az én matériámat. Nem szűnt meg az anyaga. És ez az anyag, ami én is vagyok, szellem és anyag, felmegy a mennybe, nem is akárhová. Túlszáll a kerubokon, trónállókon, a trónig, és ott foglal helyet. Az Atya jobbján. Ez az anyag, ez a matéria, ott ül. Na, ezt is eltolta ez a huszadik század. Mert az anyag szent. Az anyag olyan mérhetetlenül szent. Hogy lehetett ilyen kíméletlen módon bemocskolni a huszadik században? Egyrészt a maga materializmusával, vagy azzal az éppen ellenkező nácizmussal, amelyik megtagadja. Ez a szent anyag teljes meggyalázása. Nekem tehát a megtestesülés volt a legfontosabb. Ettől kezdve már nem is történhetett másképp. Várjuk, megszületik, működik, tanít, meghal, feltámad, mennybe jut. Az, hogy megtestesült, a föld dicsérete. Soha nem veszítjük el az anyag szakralitását. Az anyag mindennél szentebb lett.

Az ember nem hajlamos-e arra, hogy visszaéljen a megváltással? Úgyis elveszi a világ bűneit, mondja cinikusan, és bűnözik, tovább.

- Nem vagyok szigorú. Lisieux-i Szent Teréz mondja egy helyen: ha én a világ összes létező bűnét elkövettem volna, az annyi a megváltás izzó szeretetében, mikor izzó parázsra egyetlen csepp vizet öntünk. Hopp, eltűnik. Én bátran merem hinni, hogy ebbe a ténybe belekapaszkodhatunk. Mondjuk ki: uram, megint mit cselekedtem? Még borzalmasabbakat? Isten megvált. Isten – segíts. Ennyit kell mondani. Nem kell többet. Nagyon szépen kérlek: segíts. Légy szíves. A megváltás olyan hihetetlen nagy misztériuma a történelemnek, a világnak. Az kihúz a csávából bennünket. Jób könyve úgy kezdődik, hogy Isten összehívja az angyalokat. S akkor közöttük még ott van Sátán. Hátha elérjük, hogy ő is megjavul? Nem vagyok hajlandó egyetlen teremtett lényt sem kizárni a lehetőségből. Tudom, hogy holnap már „kiközösítenek” az egyházból, hogy én miket mondok… De nem vagyok hajlandó egyetlen teremtett lényt sem kizárni az üdvösségből.

De ha sátán megjavul, bocsásson meg a tréfáért, akkor alapjaiban rendül meg a rendszer…

- Ez pontosan így van. Tudja mit? Le is kopogom… Nevetve, mosolyogva, de – lekopogom.

Komolyra fordítva: summázhatom-e úgy, hogy ön szerint a két legfontosabb szavunk így hangzik: segíthetek, és segíts?

- Nagyon jó. Nagyon szép. Jól megfogalmazott engem. Pontosan. A második szóban ott rejlik, hogy magát is megkérhetem: segítsen. Hogy én nem szégyellem megkérni: segítsen. Hogy az emberek tudjanak arról: lehet segíteni… Igen… Ezek nagyon fontos szavak… Segíthetek…? Segíts…

Tamási Orosz János